2020. február 7.
23.
2018/11 A boldog békeidők. Napsütés, szellő. A nyugodt csendbe vegyülő gépek zaja. Korzózó dámák, párfőm; öltönyös urak, sétapálcák, kalapok. Kávécsarnok. Cigaretta, napilap. Operett-szenvedélyek.
Talán a kedves Olvasóban is hasonló képek; hasonló kellemes, vágyódó borzongás ébred e kifejezés hallatán. Ennek persze oka az a túlzó romantika is, ahogy felmenőink felhőtlen ifjúságuk korát lefestették nekünk, de mi ezt a kis ferdítést cseppet sem bánjuk. Mindannyiunknak szüksége van ilyen kis mesékre, visszasírható boldogságra, a mai divatos (és rongyosra csépelt) kifejezéssel élve „ebben a rohanó világban”. És bárhová elmennénk, hogy e vízió töredékét is, de megkapjuk.
Trieszt. Ahogy szokványos turisztikai beszámolókban írni szokás: „építészete, gasztronómiája a Monarchia, a régmúlt idők hangulatát idézi.” (A közhelyekkel az a baj, hogy egy ideje senki sem gondol bele az értelmükbe.) Pedig valóban így van. Az ember megfürdőzik e csodaszép, ízig-vérig olasz, mégis sokszínű város hangulatában, és azon kapja magát, hogy egyenesebben jár, esernyője pálcaként koppan a köveken… és hogy nem rohan. Talán ez a legfontosabb. Sétál – nem siet, nem is csoszog-lézeng szalmakalapos, fényképezőgépes turista módjára. Kellemes derű tölti el.
Piazza Unità d’Italia
Megáll egy hatalmas téren, közvetlenül a tenger partján. A Piazza Unità d’Italia a város legnagyobb tere, mely körül a századfordulóban épült paloták találhatóak. Valaha itt kikötő volt. Egy magas oszlop tetejéről VI. Károly császár kőszobra fürkészi az óvárost, ujjával a tengerre mutat. Valamivel arrébb a Négy Kontinens díszkútja hirdeti: Trieszt városa Fortuna kegyeltje. Kellemes, pezsgő, cifra nyüzsgés. A téren áll egy patinás kávéház, a Tükrök Kávéháza, a Caffè degli Specchi, mely immár két évszázada figyeli csendesen a város nyüzső életét. Emberünk leül, rendel. Pedig nem is akart kávézni.
„…hol áruk és emberek áradatja
egy nagy kikötő hordaléka,
találom én meg, áthaladva,
az alázatosság végtelenét.”
(Umberto Saba: Óváros. Jékely Zoltán fordítása)
A tér épületei: Palazzo Del Governo, Stratti Palazzo, Palazzo Modello, Palazzo Del Municipio (a mai Városháza), Palazzo Pitteri, Duchi d’Aosta, Lloyd Triestino Palazzo.
Molo Audace
Azúrkék tenger, tiszta ég. Ha nem lenne ilyen nagy nyüzsgés, barátunk szívesen leülne talán egy kikötőbakra, és nézné a nagy vizet. Ha az ember meg meri engedni magának, hogy elmélkedhessen, könnyen elszalad az idő. És a naplemente vöröslő színe, a hűvösödő tengeri levegő zökkenti ki csak.
„Nincs a világon ennél kedvesebb hely
mint a San Carlo móló, s a világon
hol lenne tökéletesebb magányom,
s mi lenne szebb, mint a lidó s a tenger?”
(Umberto Saba: A móló. Lothár László fordítása)
Ideje hazaindulni. A Canale Grande felé. A helyiek úgy élik életüket e varázslatos világban, mintha semmi különös nem venné őket körül. Nincs szebb dolog, mint alkonyatkor eltévedni egy olasz városban.
„Hazamenet gyakorta ejtem útba
az Óváros egy-egy sötét utcáját.
Tócsákban sárgán tükröznek a lámpák
imitt-amott, s csak úgy nyüzsög az utca.”
(Umberto Saba: Óváros. Jékely Zoltán fordítása)
Castello di Miramare
Másnap reggel emberünk kipihenten ébred. A Miramare-kastélyba készül. Mintha e pompás ház valaha élt urai, Miksa főherceg és felesége, Sarolta hercegnő hívták volna fogadásra. A kastély fennséges pompával áll a nagy sziklaszirten, és árad belőle a romantika. Nem az amerikai negéd, hanem a valódi, hús-vér romantika.
„Ó, Miramare, hófehér tornyaid,
mint bús árvák, a borús égbolt alatt.
A köd mögül fellegeket hoznak
Szárnyukon baljós madarak.”
(Giosuè Carducci: Miramar)
Castello di Miramare
San Giusto
A kastélyból visszatérvén, az úri világból, az ember ismét hétköznapi vándorként csöppen a város már megismert nyüzsgésébe vissza. Egy kellemes ebéd után, ha sétálni támad kedve, nekivág a San Giusto-domb meredélyének. Kitűnő alkalom, hogy utoljára rápillanton még az úgy megszeretett városra, mely nyugalomra tanította őt.
„…itt a
rétekről fürkészőn a mélybe nézvén
egyszerre látod az élet sötét, vad
nyüzsgését körben: hajókat, a tengert,
partfokot, tömeget, árusbódékat…”
(Umberto Saba: Három utca. Maróti Lajos fordítása)
